---

EIBON

          UTOLSÓ ÖSZ

 Zord alkony esőjét bún zokogá ég

 Sürü erdők rengetegébe temetve menetét

 Lelke tátongó lyuk az érzések mélységén

 Hol benne alvó idők fájdalmában



 annya karjaiban tartá halott gyeremekét



 Hűs dér könnyeinek álmodó fészkét óvón megveté

 Holt levelek alant takarván



 Mély földbe búvó fénynek mulandósága



 fakuló emlékét



 Fólytón kántálá szél, ártó sejtelem regéjét

 Emelvén agg fáknak szavát

 Fagyott csillagoknak végtelenje felé

 Segits,kérlek hozd vissza a madarakat

 Jeltelen sirjának ágyát éjje ásóval veté meg

 S lapáttal takará pázsitnak paplanát

 Emlékét igy nyom nélkül fedé el a rög,

 Lelkének üdvéért senki seholsem könyörög

 Szomorú füz sirat hamvából lett porhüvelyt

 Fálydalomnak tisztásán sirja kárhozótként vérző seb

 Feltüné homályló enitása arcnak, im kietlen tájon



 Kérlel fohászt e szempár,

 Mely ködböl jövén feledés vadcsapásán megy





 Segits,kérlek hozd vissza a madarakat

 Im eljövé az utolsó ősz,mely soha véget nem érvén

 Nyomasztóan telepedjék örök itéleteként gyarló tudatnak

 Foszló múltnak névtelen búcsúja

 vádolván élőkben e lélek torturáját



 Lészen im megfáradt hamvak e megnyugvásnak eltünő rejtekén,

 üressége csöndes temetője



Segits,kérlek hozd vissza a madarakat