---

EIBON

Hantján borley parókiának lángja

Hideg földek,

Bolygatván kéznek meleg érintése,

Ott holt testben újra élők lelke nyugovék,

Hallván vélt nyugtalan sikolyát

Néma falakban,

Árnynak gyertyák pislák adó conka fényét.

Rém kürtre rivalgott,

Lázas szelleme zárt kapukon jár,

Kutatván mulatlant,mely halandónak

Erdelyében félőn bolyongá.

„átkomtól sötétedjék csillámló verőfény

akkor,s a földből lelkem sirása kizúgjon,

tévnek útját pestisnek falain elhagyván,

mikor látván újból szürke szatént öltött

ím a horizont.”

Karjukkal ölelvén ők

Melléjük segédlőn szegődött éjt,

Tépvén nyakukból bűn világát béklyózó,

Áruló jelnek bélyegét.

Csend,hol sorstól elpártólt kegy

Ármány nyomára bukkannak,

Ottan vesztét  hozá  lámpása

Ébredő hajnalnak.

Itéle sír pallosnak jogarát

Zordon ködnek takaró fövenyén,

Ím vezekelvén csonk fejfa

Végzetnek kvartélyán,

Halállal kelő,élő elevennek temetésén.

Kevély nászban szorítá hiú tüneménye

Kinzó mélynek,

Titkot tárván ki e kar

Tömjénző rög füstjébe sínylőn,

Lidérclő álom öldösi szíveket,

S belőle vétetvén alszik örökkön.	(2001.)